Rejtvényjáték kávéház

Azért nem hívtalak még egyszer, mert eltűntél. A falnak meg nem szeretek beszélni.

A 10 perc inkább csak szimbolikus. Étteremben - néha - enni nem drága, persze mindig jobb a saját. Azért is írtam, hogy akkor eszem ilyen helyen, ha úton vagyok, vagy ha nincs itthon kaja, viszont nincs kedvem bevásárolni. Nem mindennap. Ha összeszámolod időben, fáradságban, hozzávéve, hogy nem tudsz olyan alapanyaghoz jutni, amit épp ennél - akkor nem drága az éttermi koszt. Persze nem mindegy, milyen étterem. A "mekifélék", utcai gyrosárusok szóba se jöhetnek. Ikea-étterem, Govinda, jobb helyen lévő kínai stb. A kínaira azért írtam, hogy jobb helyen kell, mert pl. egy plázaiban nem kockáztatják a romlott csirkehúst eléd tálalni.

Még szép, hogy az elmúlásról fiatalon nem írunk, - kivétel talán Petőfi, aki a félelmeit gyönyörűen foglalta versbe. Minden kornak megvan a maga hangulata és teljesen természetes, hogy Téged már túlnyomó részben az emlékek motíválnak. Hiszen a jelen ingerszegény és a jövőbe már nem mer belenézni az ember. Ehhez az ingerszegény környezethez sajnos hozzátartozik az internet is. Nemcsak a sajátunk, hanem a környezetünké is. Pedig milyen nagyszerű találmány, de mégis magányosabbá teheti az embert.

Örülök, hogy meglátogattak a gyerekek. Ha jól érzik magukat és nagyobbak lesznek, már egyedül is leugranak a nyári szünetben. Megtanítod őket pecázni. :)

Drága Pepita!

Köszönöm, hogy megnézted, de erről kell szóljon egy vers (szerintem, mert érthetőnek kell maradni úgy, hogy ne beszéljük túl a dolgokat - ma ez nem trendi - mármint az érthetőség), ám én egy vén, tradicionális fazon vagyok.

Magam sem tudom, hogyan jönnek... Volt, amikor azt gondoltam, hogy én csinálom, aztán mintha valaki föntről diktálná - én sem értem. Amikor nem "működöm", akkor az "büntetés" (azt gondolom: rossz voltam), mert nem tudom befejezni, ami a fejemben minden pillanatban motoszkál, és azt hiszem, hogy elhagyott Apollinaire, Ady, József Attila, vagy mindenki, aki valaha fontos volt, pontosabban ma is az! Diktálnak. Én nem tudok írni. Mindazonáltal ez a vers csupán egy dekadens életérzés. Az elmúlás...

Na ez mind nagyon nagyzolásként, nagyképűnek hangzik, holott - bár álszerény lennék, ha nem ismerném magam - olykor el vagyok veszve.

Kedves Maria54!

Remélem megtaláltad azóta, és nem volt megbotránkóztató nagyon, ám én nem hazudok nekem - magamnak írok, vagy nem csak(?) ha...-, márpedig erről szól a dolog!

Izlandina!

Nem ismételted meg a meghívást (pedig már jégert is néztem a végkiárusításon), de 10 percnyi főzés?! Meggondolom. Édes jó Istenem! Egy jó húsleves egy nap! Nem vagyok haspók, sem ételmániás, de a gyorséttermek (talán?), hát... Mindenesetre csak(!) pénzkérdés. Én azt engedem meg magamnak, hogy olykor bemegyek Gyulán egy étterembe, kérek, amit éppen kívánok, ám soha nem olyat kapok, amit szeretnék. Még a legegyszerűbb bécsi-szelet sem o.k., a fele marad.

Hozzáteszem, hogy szinte egész életemben "közétkeztem", aztán elkezdtem magam (a válásom után) - a két fiamnak - főzni és sütni.

Ma sem fejtettem, mert végre találkozhattam a három éve nem látott két unokámmal, akik alig ismertek meg (tőlem messze, Veresegyházon élnek), és szomorú vagyok.

Talán reggelre elmúlik. Baráti ölelés Nektek.