Rejtvényjáték kávéház

Kedves Isabel!

Nem más mindez, mint az emberi természetből adódó irigység, amely alól a "legjobb barátok" sem képesek kivonni magukat. Mindezt a saját bőrömön tapasztaltam, és ma már nem ütközöm meg rajta.

Ami pedig a főszerkesztők reakcióit illeti: nos ők is emberek, ergo szubjektíve ítélnek (talán mert ők maguk - többnyire - képtelenek akár hasonlót megcsinálni. Én magam összekülönböztem a Bárka főszerkesztőjével, mert a "Szindbád" című versemet leszólta, ugyanakkor a meglehetősen "finnyás" Dokk (internetes honlap) egy nap leforgása alatt emelte a legjobbak közé. Azóta a Bárka nem kap tőlem semmit. Ezért a versért (nem a reklám helye):

Szindbád

Én úgy jöttem mindig, mint ki menni készül épp:

egy fogkefével, váltásnyi alsó, borotva;

időzni két

kaland között,

s keresni vajmi lényegét e létnek,

mivelhogy Isten belőlem kiköltözött.

Hisz annyi vétek. Nyomomban könnyek, bánat, halál,

elveszett remények,s a szerelem többé rám

már nem talál.

Bár volt elég . . .

Leginkább hiába, mert mind elhagyott

végül: a puccos úri dáma, s a copfos kis cseléd.

Pedig jók voltak hozzám a nők: sohasem szerettek

– használtak, míg szerelmet hazudtam, ám csak

sírkeresztek

s némi emlék

maradt. Rá nem találtam a teljességre, melyre vágytam, s csak érkezem tovább, akárha mennék.

Jól tetted, hogy leépítetted ezeket a lányokat. Csak arra "használtak", hogy jó hallgatóságuk legyél. Az ilyen kapcsolat nem építő jellegű.

Nehéz barátokra lelni, akik nem méricskélnek, önmagukat nem feletted helyezik el, hanem melletted állnak, veled vannak s a helyzetedbe bele tudják képzelni, érezni magukat.

Tapasztalatom szerint az embernek nincsenek valódi barátai, vagy ha igen, talán egy, ha akad az élete során. A többi csak valamilyen kapcsolat, ismeretség ideig, óráig.

Ez így igaz, én dupla munkában dolgoztam, ők meg odaálltak elém, hogy mostantól hadd menjenek ők abba az iskolába, amelyikbe akarnak, nekem nem kell elmennem még a szülőire sem.

Egy kő esett le a szívemről és boldog voltam. Soha nem bántam meg, hogy időben engedtem el a kezüket.

Tudtak, Pepita, tudtak. Az egyik lány levélben azonnal kioktatott, hogy "aztán vigyázz, mit mondasz a főszerkesztőnek, fogadd el, ha kijavít stb." azt írtam neki, hogy köszi, sikerült gratulálnod. Ennek az a magyarázata, hogy előzetesen sokszor beszéltünk arról, mi az írói vagy költői szabadság, és tudta, milyen nézeteket vallok. Vagyis, hogy ha nem felel meg, akkor hadd javítsam ki én, tanulva mindenből. De más ne írja át, mert akkor az nem az enyém."

A másik lány azt írta: "a főszerkesztő tudja, kinek jelentesse meg a cikkét". Ennyi. Aztán rögtön arról kezdett beszélni, miért nem tudja a festményeit kiállíttatni.

Úgyhogy ennyi. Én azért nem beszéltem a dologról már személyesen, mert egy kis ünneplést akartam abban a cukrászdában. Aztán az lett belőle, hogy nem lett semmi, csak az ő fiáról folyt a szó, hogy adjak pszichológiai tanácsokat, mert ő már "nem bír" vele. De ő közben Münchenben dolgozott, a fia meg, itthon, majdnem harminc volt. Nem is lakott velük. De ő irányítani akarta a gyereket és a másik lánnyal ketten arra próbáltuk rávenni, hagyja békén, majd boldogul önmagától. Hát ez volt. Akkor én annyira boldog voltam, hogy igazán nem fájt, csak később döbbentem rá, sok más között, mennyi minden volt, amit ők megengedtek maguknak velem szemben. Így aztán meg is váltam először csak az egyiktől, utána a másiktól is.

Az már biztos, hogy nem a te urad volt, de az enyém se! ;)

A rózsa stimmel. :)

Ha tudtak a sikeredről, akkor nem lehet őket a leglegbarátnőknek hinni. Ha nem tudtak róla, akkor viszont nem is várhatod el, hogy örüljenek veled együtt az örömödnek.

Barátok között nem lehet az ember olyan szemérmes, hogy nem beszél az örömeiről, hiszen viszont örülünk a másikénak.

Ez olyasmi, mint amikor mi ünnepelni készülünk pl.a házassági évfordulónkat, de a párunk aznap éppen elfelejti. És ahelyett, hogy kedvesen rávezessük, helyette dúlunk-fúlunk és nem szólunk egy árva szót sem.

Maria! Olyanok - IS -, amilyennek neveltük őket. De, valamivel TÖBBEK is, és ezt saját jó természetük adja már hozzá. És amit én esetleg elrontottam a nevelésükben (már tudjuk is, hogy mit, nem is egy dolgot), azt ők helyrehozzák. Az, hogy 18 éves koruk óta nem szólok bele az életükbe, csak meghallgatom őket, maximum ha tanácsot kérnének (de nem kérnek), ha bármilyen segítséget kérnek, azt is igen, azon nyomban! Lehet, hogy hozzászólásaimból már kiderült, miért becsülöm egyiket jobban a másiknál, de ezt muszáj hogy ők is érezzék. Mert ha nem is ilyen szavakkal mondom nekik, úgy beszélek, ami ezt bizonyítja.

A Ridikült is láttam, őszintén szólva semmi különös nem derült ki számomra. Hosszú lenne, de a mi családunkban generációkon át hordozzuk ezt az átkot. Mármint azt, amit anyácskám is oly büszkén hangoztatott: "mi elvagyunk férfiak nélkül is". Nos, szegénykémnek volt oka rá, hogy így vélekedjen, és nem vette észre, hogy ettől boldogtalan. És hát, apát valóban nem pótolta más, de szerintem az se lett volna jó, ha mégis velünk marad.

Az unokák ilyetén megállapítása soha nem mérvadó. Mert hozzájuk képest nem lehet mérni.

Én tkp. 90-ben tanultam meg az alapokat, aztán tengernyi programot, felhasználói szinten. Utóbbi miatt nem sikerül rájönnöm, hogyan töltsem le a naponta felajánlott plugint. Aminek a hiánya miatt sok blogba nem tudok beleszólni. Talán jobb is:-)